Hidegnek tűnt az idő és esett az eső. Elfintorodtam és a szekrényemhez léptem. Kivettem egy nagy pulcsit, magamra rántottam és kecsesen arrébb rúgva a tegnapi ruháimat, amiket egy kupacban a földön hagytam, kinyitottam az ajtót.
Álmos fejjel totyogtam le a lépcsőn, majd megindultam a konyhába. Éppen az étkezőn haladtam át, mikor oda pillantottam.
Csak egy csomó ember dumált ott, akiknek a felét nem ismertem.
Lazán léptem tovább és a konyhába mentem. majd az agyam beazonosította amit láttam és a kávémmal a kezemben léptem vissza az étkezőbe meglepetten.
- Helló. - nyögtem ki álmosan a rengeteg embert nézve.
- Te lehetsz Rosalia! - mosolygott rám kedvesen valószínű Louis anyukája, ugyanis felfedezhető volt a hasonlóság és be kellett vallani, gyönyörű nő volt.
Annak kifejezetten örültem, hogy nem voltak olyan elegánsan öltözve, mint az Én családom, akikhez jelen pillanatban szinte csak a nevem kötött, ugyanis ha valaki végignéz rajtunk valószínű a Tomlinson családhoz sorolna engem öltözködés alapján.
Louis anyukája rögtön felállt mosolyogva, mire nagy mosollyal léptem oda hozzá.
- Johannah! - mosolygott rám, majd megölelt, mire megnőtt a mosolyom és visszaöleltem.
Nem sűrűn van részem ilyen anyai ölelésben, viszont Johannah kisugárzása az a tipikus jóságos anyuka volt, ami nagyon tetszett. Az meg még jobban, hogy nem zavarta, hogy pizsamában sikerült letotyognom.
- De csak Jay! - húzódott egy kicsit mosolyogva, de a karomat még mindig simogatta.
- De csak Rose! - mosolyogtam rá, mire kissé elnevettük magunkat.
Óvatosan kisimította a hajamat az arcomból, majd mosolyogva nézett végig rajtam.
- Valóban különleges vagy. - állapította meg mosolyogva, amit nem csodálok, ugyanis arcra igazából nem nagyon hasonlítok a tesóimra, csak egy kicsit Apára. - De gyönyörű. - simogatta meg az arcom.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá.
Óvatosan a saját anyámra pillantottam, aki kissé szégyenkezve sütötte le a szemét... kösz.
- Szia! - lépett elém nagy mosollyal egy gyönyörű szőke hajú lány, akiről már a neten olvastam.
- Szia! - mosolyogtam rá, majd elnevettük magunkat és megöleltük egymást.
Fura volt nekem ez a rengeteg ölelés, ugyanis nem sokat ölelkezem és akkor sem mosolyogva, inkább elviselem, hogy szorongatnak.
- Charlotte, ugye? - mosolyogtam rá, mire bólintott.
- De inkább Lottie. - mosolygott.
- Rendben. - bólintottam nagy mosollyal.
Hasonlóan ismerkedtem meg Fizzy-vel, Phoebe-bel és Daisy-vel az ikrekkel, majd Dan-nel, aki Jay férje és az Ő gyerekeik Ernest és Doris, akik nagyon aranyosak.
- Éhes vagy? - nézett rám Apa.
Kissé elhúztam a szám.
- Hát nem nagyon szeretnék ébredés után ebédelni. - ráztam meg a fejem, majd kimentem a konyhába, majd valami keksz után kutattam.
Találtam csokis töltött kekszet amit kiskorom óta szendvicskeksznek hívok, így megfogtam az összeset, majd azzal mentem vissza az étkezőbe és ki volt hagyva a helyem Louis és Johnny között. Oda lehuppantam, majd magam elé vettem a kekszet.
- Igazán egészséges és természetes reggeli! - bökött rá Johnny mosolyogva a fejét ingatva.
- Ne bántsd a szendvicskekszet! - nézett rám szúrós szemmel szórakozottan.
- Jól van, egyed! - forgatta meg a szemét. - Nehogy zöldséget a szádba tegyél! - mondta, mire Louis vigyorogva nézett rám.
- Megetetett velem egy salátát! - mutattam Louis-ra mint a bűnösre.
- Megettél egy egész tál salátát? - csodálkozott Anya.
- Csak egy levelet. - vágta rá Louis vigyorogva.
- És mit gondolsz Rose, milyen egészséges dolgot enni? - nézett rám vigyorogva Apa.
- Megéltem gyerekkorom legnehezebb percet a gyomrom pedig élete legnehezebb pillanatait. - vágtam rá.
- Fú, bele ne halj! - nyújtotta rám a nyelvét Louis.
- Hát remélem nem fogok! - vágtam rá. - Még egy kicsit szívnom kell a véred! - vigyorodtam el.
Mondani akart valamit, de ahogy kinyitotta a száját belenyomtam egy szendvicskekszet, majd megfogtam a kezeit.
- Edd meg! - parancsoltam rá, mire elmosolyodott, majd vigyorogva ette meg.
- Finom. - vigyorgott.
- Szerinted miért eszem? - kérdeztem tőle pimasz vigyorral. - Egész jó, ha az ember műkaját eszik, nem?
- Szoktam műkaját enni. - vágta rá.
- És nekem miért nem szoktál adni? - néztem rá szúrós szemmel.
- Mert tudtommal nem bírsz engem. - vigyorgott rám, mire már nem tartottam a szemkontaktust, csak a kekszeket néztem és úgy válaszoltam.
- Néha azért jó arc vagy. - motyogtam, mire magabiztosan vigyorgott rám. - Most inkább idegesítő.
Igen, kb. az egész asztal a mi kis csatánkat nézte, amit majdnem mindig Én nyerek.
- Nyertél. - adtam be a derekam mosolyogva, mire elnevette magát.
- Örülök, hogy beismerted! - vigyorgott.
Morogva ettem tovább a kekszecskéimet és éreztem, hogy Louis figyel, de nem néztem rá.
- Megsértődtél? - kérdezte vigyorogva és megcsípte az arcom.
- Nem. - mondtam, majd duzzogva ellöktem a kezét.
- De olyan aranyos kicsi lány vagy... - mondta, majd mögém lépett és csikizni kezdett, majd puszilgatni, majd a borostás arcát a nyakhajlatomba fúrta direkt.
Én már nevetve sikítottam, de nem zavarta.
- Louis! - sikítottam nevetve és próbáltam eltolni, de nem jött össze csak az, hogy elkezdett dőlni hátrafelé a székem, de Louis elkapott, így befejezte a kínzásom. - Olyan hülye vagy! - néztem fel rá nevetve.
Oké, valójában egyre jobban bírtam Louis társaságát, ugyanis vicces volt, ha olyan kedve volt játszotta az apukát, de azért sokszor jó arc volt és néha tök jól beszélgettem vele, vagy hülyültem.
Louis tesóival rögtön jóban lettem. Egyszerűen ők is tök lazák voltak, viccesek és kedvesek. Tök jól elvoltam velük és sajnáltam, amikor elmentek, ugyanis végre találtam valakiket, akik hozzám hasonlóan nem veszik túl komolyan az életet.
- Látom, jól elvoltatok. - mosolygott rám Louis.
- Bírom a húgaidat. - mosolyogtam.
- Most egyedül kell hagynunk téged. - mondta Dani, majd felvonultak és fél óra múlva csodálatosan tökéletesen felöltözve értek vissza.
Én közben írtam egy SMS-t Ellie-nek, hogy jöjjön át.
- Vigyázz magadra és... - mondta volna Louis, de vigyorogva benyitott Ellie.
- Uncsi! - forgatta a szemét. - Nem halunk meg, csak húzzatok! - mondta, mire elnevettem magam, majd Danielle és Louis elmondták még, hogy mit csinálhatunk és mit nem, majd végre elindultak.
* Louis szemszöge *
Danielle-l egyetértettünk benne, hogy időnként ellenőrizzük őket. Mielőtt bementünk volna a csodálatosan feldíszített épületben videóhívást indítottam a telefonommal. Vártunk egy csomót, amikor végre Rose felvette.
- Élünk! - közölte a szemét forgatva.
- Rose? - hallottam Ellie hangját. - Szerinted ha ezt feldobom a netre mennyit kapok érte? - kérdezte tőle nevetve, mire felé fordult Rose, majd felröhögött.
- Ha azt eladod, szerintem elköltözhetünk. - röhögött Rose.
- Tök sok van, szerintem ha egy eltűnik úgyse veszi észre senki! - nevetett Ellie.
- Rose, ha kérhetem ne adjátok el a házat! - szóltam rá sóhajtva, mire nevetve fordította felém a figyelmét.
- Van üzleti érzékem. - nyugtatott meg.
- Te nyertél már valamiért díjat? - kérdezte Ellie Rose-tól.
- Nem, mivel nem vagyok tehetséges kb. semmiben! - rántott vállat.
- Szerintem tök jól kamuzol! - nevetett Ellie, mire Rose is felröhögött.
- Amúgy miért hívtál? - fordult felém újra.
- Hogy nem ég-e még a ház. - vágtam rá.
- Rose, képzeld a bátyám motorozik és holnap lesz valami versenye. Jössz? - hallottam Ellie ajánlatát.
- Mennyi idős a bátyád? - kérdezte tőle Rose.
- Egy éve 23 volt, így valószínű most 24. - nevetett.
- Oké, akkor megyek. - bólintott Rose.
- Légyszi, éljétek túl! - kértem, mire Rose megforgatta a szemét és kinyomott.
Nem vártam mást tőle...
Megint hívtuk Rosalia-t, de most legalább nem kellett fél órát várni rá, hogy felvegye. A kertben volt és ahogy láttam a medencénél lehetett valahol.
- Még mindig élünk. - sóhajtott unottan.
- Fúj, nézd mit találtam! - röhögött valamerre Ellie.
- De ugye nem nyúltál hozzá? - röhögött fel Rose.
- Nem, de mi lehet még az alján? - röhögött Ellie.
- Nem érdekel, add ide ezt a szart! - vette a kezébe Rose a medence takarítót.
- Mit találtatok? - kérdeztem nevetve.
- Ha hazaérsz sürgősen beszélnünk kell! - mutatott rám elkomolyodva.
- Dobd át a szomszédba! - röhögött Ellie, mire Rose felröhögött.
- De most ezzel mit csináljak? - nevetett Rose. - Biztos hogy nem fogok hozzáérni.
- De mi az? - kérdeztem.
- Egy tűz vörös fürdőgatya. - mondta nevetve, mire elnevettem magam és az kezembe temettem az arcom. - Fúj, Louis! - szólt rám nevetve.
- Akkor még nem laktál velünk! - mondtam mosolyogva.
- Gondoltam, ugyanis akkor hallottam volna. - vágta rá a szemét forgatva.
- Te mindig hallod amikor dugnak? - röhögött fel Ellie, mire Rose is felröhögött, majd hirtelen eszébe jutott valami amit az arcán is látni lehetett.
- Ellie, fagyasszuk le! - mondta és felé fordult a kezében, de folyamatosan nevetett.
- Hogy teszed be a fagyasztóba? - nevetett Ellie.
- Hát nem tudom, mint valami ilyen löttyöt így beöntöm, vagy érted, nem?! - nevetett fel Rose.
- Ilyen költői hasonlatot! - röhögött fel Ellie.
- Mint egy kanál lekvárt. - nevetett Rose.
- Louis Tomlinson fürdőgatyája olyan mint a lekvár! - röhögött Ellie, mire Rose is jobban röhögött.
- De most gondolj bele! - nevetett Rose. - Ha beteszem a fagyasztóba aztán berakok egy fagyit... - fintorgott.
- Akkor dobjuk át a szomszédba! - nevetett Ellie.
- Vagy kérjük meg, hogy fagyassza le nekünk. - röhögött Rose.
Én csak nevetve figyeltem a történéseket.
- De most így fogod? - mutatott rá nevetve Ellie.
- Miért, felvegyem? - nevetett Rose.
- Hát de miért fogod így?! - nevetett.
- Mert mit csináljak vele? - röhögött Rosalia még jobban.
- Mit tudom Én, de hát hordozod itt mint valami kis törékeny kisbabát! - röhögött Ellie.
- Visszadobjam? - nevetett Rosalia.
- Vagy süssük meg! - röhögött Ellie. - De hogy dobod vissza?
- Hát így meglendítem. - rántott vállat Rose.
- Mármint felfelé? - nevetett Ellie.
- Mi van?! - röhögött Rose értetlen fejjel.
Minden áron odamentem volna, hogy figyeljem, ahogy szerencsétlenkednek.
- Dobd be ezzel a halászóval együtt! - nevetett Ellie.
- Sőt, Én is ugrom! - röhögött.
Többet már nem hívtuk Őket, hanem siettünk haza. Mikor benyitottunk azt hallottuk, hogy az udvaron röhögnek. Levettük a fölösleges ruhákat és kimentünk.
Rose éppen a halászóval a kezében állt röhögve, miközben Ellie is röhögött, de Ő ült a teraszon a kanapén.
A fejemet ingatva, mosolyogva mentem Rose-hoz és ki akartam venni a halászóból a gatyámat, de elrántotta.
- Már az enyém! - mutatott rám szigorúan. - Megszerettem. - mondta, majd elröhögte magát.
- Ő a háziállatod? - röhögött fel Ellie.
- Persze, majd elviszem sétálni! - nevetett Rose.
- Amúgy mennyi az idő? - kérdezte Ellie.
- Fél 12. - mondtam.
- Az jó, mert elméletileg 8-ra haza kellett volna mennem. - pattant fel, majd Rose-t megölelte. - Jó legyél kedves lekvár! - mutatott a fürdőgatyámra röhögve, majd felénk biccentett és bement, majd lelépett.
- Itt hagyott. - biggyesztette le a száját Rose, majd a gatyámra nézett. - Ketten maradtunk. De Te elég csöndes vagy.
- Nem akarsz aludni? - kérdezte Rose-tól Danielle.
- Nem. - vágta rá, majd felpattant és a kezembe nyomta a halászót.
- Hova mész? - kérdeztem.
- Szobámba. - mondta röviden, majd bement.
Ledobtam a halászót és szomorúan vettem tudomásul, hogy nem fog megnyílni nekünk.
Leültünk a kerti bútorra, majd Én rágyújtottam.
- Velünk miért nem olyan kedves és nyitott? - sóhajtott Dani, mire eszembe jutott, hogy mi lehet a titok.
Utálta amikor azt mondta neki az apja, hogy mi vigyázunk rá... vagyis ez lehet a baj.
- Az, hogy mi vigyázunk rá. - vágtam rá. - Mármint, hogy így lettünk beállítva.
- Mi? - kérdezte értetlenül Danielle, amit nem csodáltam, hiszen elég érdekesen magyaráztam.
- Úgy költözött ide, mint két kb. idegen felnőtthöz, akik majd vigyáznak rá. - magyaráztam. - Vagyis ez olyan, mint mikor életedben először találkozol mondjuk a tanároddal. Rögtön az első percben rájössz, hogy Ő az a fajta ember, aki szívesen alakítana ki veled egy jó kapcsolatot azon kívül, hogy a tanárod és érezteti, hogy ha baj van fordulhatsz hozzá, vagy az a tanár, aki tanít és kész.
- Tehát a szemében két felnőtt vagyunk, akik mint egy gyerekre, úgy vigyáznak rá. - bólogatott.
- Olyan szülő-gyerek viszony szerű és pontosan ezért nem nyílik meg felénk. Ha a szüleid nem lettek volna ott veled az első perctől, hanem 16 évesen közölték volna, hogy Ők irányítanak, de szeretnek, de szót kell fogadnod, ez annyira neked sem tetszene. - rántottam vállat. - Főleg ha ezek az emberek csak 8 évvel idősebbek nálad.
- Vagyis azt kéne elérnünk, hogy barátként tekintsen ránk. - foglalta össze Dani a lényeget.
- Nem fogok úgy nézni rátok mint a barátaimra. - jelentette ki ridegen Rose mögöttem, majd az asztal másik oldalára, velünk szemben leült. - A barátaimat Én választom, a barátaim sosem akarják megmondani mit csináljak és hogyan, a barátaim nem néznek taknyosnak és a barátaim nem hagynák, hogy a szüleim kivágjanak otthonról.
Tehát az is bántja.
- Mondhatja bárki, hogy rohadt szerencsés vagyok, mert hírességek közé költöztettek, leszarom. - rántott vállat, de az arcán semmi érzelem nem látszott. - Őket nem dobták ki a szülei. - mondta, majd az arcán egy könnycsepp folyt le.
- Rosalia... - mondta halkan Danielle.
- Amikor Te elköltöztél Anya sírt. - mondta és letörölte azt az egy könnyét is és ugyan olyan rideg arccal folytatta. - Amikor Én, még össze is veszett velem, mert nem akartam elköltözni. - rántott vállat. - De hát nem lehet mindenki boldog. - nevette el magát keserűen.
Borzasztó egy csupán 16 éves lányt ilyen keserűen és lemondóan látni. Szinte feladta. Elengedte a boldog éveket, amik ilyen korban következnek.
Én nagyon szeretem Danielle-t, komolyan, tiszta szívemből, de megértem Rose-t.
Borzasztó egy csupán 16 éves lányt ilyen keserűen és lemondóan látni. Szinte feladta. Elengedte a boldog éveket, amik ilyen korban következnek.
Én nagyon szeretem Danielle-t, komolyan, tiszta szívemből, de megértem Rose-t.
* Rosalia szemszöge *
~ két héttel később ~
Végre eljött a hétvége, péntek este van! Boldogan vágtam le a táskámat az ajtó mellé, majd beljebb léptem és Louis haverjainak a hangját hallottam.
Kérlek, mondd hogy képzelődöm és hülye vagyok! - imádkoztam magamban, majd lerúgtam a cipőmet.
Beléptem a nappaliba és nem! Miért is lenne szerencsém?! Hiszen Én már csak Én vagyok!
- Szia Rose! - mondták egyszerre és közben az egyiknek egy chips darab esett ki a szájából.
Körbe néztem és mindenhol sörös dobozok és üvegek, pár üres és rengeteg teli, chipsek, meg mártások hozzájuk, a földön pedig minden amit ettek-ittak.
- Helló. - sóhajtottam, majd inkább nem ültem le.
- Mi ez az unottság? - mosolygott rám Louis.
Hát nem az az álmom, hogy vele és a haverjaival focimeccset bámuljak!
- Engem ez rohadtul nem érdekel. - rántottam vállat.
Arról nem beszélve, hogy olyan hangos, hogy szétmegy a fejem! Mármint ugye nekik annyira nem, de nekem?! Már bocs, de ha tudja Louis, hogy mennyire jó a hallásom, legalább nem üvöltetné ezt a csodálatos sportközvetítést!
- Most felmész a szobádba, külön és egy jó darabig nem látunk? - nézett rám Louis.
- Pontosan. A legközelebbi időpont a holnap! - mondtam, majd felmentem.
Előkaptam a mamám naplóját és azt kezdtem olvasni.
"Annyira csodálatos ez a fiú! Annyira tökéletes! Tökéletes arányban rossz, titokzatos és kedves és törődő. Soha nem találkoztam nála jobb emberrel. Rengeteget foglalkozik velem, vigyáz rám és megért. Már teljesen biztos vagyok benne, hogy szerelmes vagyok, sőt már a rajongója lettem! Olyan édes és közben férfias is. Gyengéd, de határozott."
Ilyen lehet szerelmesnek lenni... Tökéletesekkel Én is találkoztam, egy házban élek velük... De ha Louis-t veszem példának: nem igazán rossz, vagy titokzatos, inkább kedves és túlzottan törődő, túlságosan vigyáz rám, de nem ért meg és teljesen biztos vagyok abban, hogy nem vagyok belé szerelmes!
Óvatosan tettem vissza a könyvet az ágyam alá, majd gondolkozni kezdtem.
Soha nem voltam még szerelmes, de nem is vagyok az a típus, aki egyik napról a másikra belezúg valakibe. Igazából csak sodródom az élettel, mást nem igazán csinálok. Ja de! Utálok itt lakni és mindenkit aki itt van. Elég keserűen hangzik, de ez az igazság.
Végül úgy döntöttem, hogy lemegyek... nem kellett volna.
- Jó csaj, de ha mindenkit utál maga körül, kinek kell? - röhögött Tim. - De jó a segge.
- Teljesen más mint Danielle... - mondta valaki, akinek nem tudtam a nevét.
- Olyannak tűnik, akit könnyen megszerzel egy buliban. - röhögött azt hiszen Stan...
- Tuti szűz. - röhögött Louis.
Én szó nélkül vonultam át a nappalin a konyhába.
- Baszd meg! - káromkodott Louis, mire elmosolyodtam.
Elővettem egy jégkrémet, majd azt kezdtem enni.
- Rose... - nyitott be Louis, mire rá pillantottam. - Ne vedd magadra mi csak...
- Nem veszem. - rántottam vállat érzelemmentesen, majd felültem a pultra.
- Tudom, hogy megjátszod és rohadtul megbántottalak vele. - nézett rám.
- Csak az tud megbántani, akit szeretek. - mondtam, majd rá pillantottam. - Azt az embert, akinek a nyakába szórtak, hogy őrködjön felettem és változtasson meg, na azt nem fogom szeretni soha, akármilyen jó arc lehet amúgy.
- Miért nem tudsz úgy rám nézni mint egy barátra? - sóhajtott és megtámaszkodott mellettem a pulton.
- Mert a barátaimat Én választom és nem 7 évvel idősebbek nálam. - pillantottam rá.
- De ha már muszáj elviselned, sokkal jobb lenne, ha esetleg barátként néznél rám és nem úgy, mint valakire aki neked dirigál. Akkor talán nem is viselkednék úgy, mint az apád. - magyarázta.
- Miért akarod annyira, hogy közeledjek feléd?! - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Mert tudom, hogy jó arc vagy és intelligens! Vagány vagy, de okos is, bátor, pimasz és különleges. - magyarázta. - A múltkor tök jól elbeszélgettünk, mert nem úgy gondoltál rám, mint a 24 éves srácra, aki a nővéred pasija, hanem mint egy haverodra.
- Mivel gördeszkával jöttél utánam, aztán nem papoltál arról, hogy borzasztó vagyok amiért csak úgy leléptem, ráadásul cipő nélkül, hanem laza voltál. - rántottam vállat.
- Akkor menjünk gördeszkázni. - vágta rá.
- Nem megyek veled sehova. - mondtam, majd leugrottam a pultról és mikor kiléptem volna Louis megint megszólalt.
- Megint a hozzáállásod a probléma! - horkantotta.
- Csak simán nem bírom, ha kibeszélnek. - vágtam rá mérgesen, majd felmentem és bevágtam magam után a szobám ajtaját.
Bekapcsoltam a tv-t, majd azt néztem, de valójában nem figyeltem rá, így fel se fogtam, hogy mit is nézek, csak úgy ment. Közben csak úgy ültem az ágyon és a fagyit ettem.
Hallottam, hogy valaki kopog.
- Húzz innen. - mondtam.
Természetesen kinyílt az ajtó és Louis belépett.
- Kínai?! - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel. - Fordulj vissza és pá! - intettem az ajtó felé.
- Rose... - ült le mellém sóhajtva.
- Hát Te esküszöm idióta vagy! - nevettem el magam erőltetetten.
- Ne csináld már! - nézett rám.
- Akadj le rólam! - néztem rá mérgesen. - Esküszöm, hogy bezárkózom a fürdőbe!
- Rosaly, kérlek ne haragudj rám! - nézett rám könyörgően.
Nagyon aranyos volt, ezt be kell vallani, de meglepett, a becenevem.
- Rosaly? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ha nem tetszik, nem foglak így hívni! - mondta.
- Egész jó. - bólintottam.
- Kérlek! - könyörgött. - Esküszöm, hogy hazaköltöztetlek, csak ne utálj!
- Azt akarod, hogy ne mondjam el Dani-nak, ugye? - nevettem el magam.
- Mi? - kérdezte értetlenül.
- Leszarod, hogy szeretlek-e, csak ne mondjam el Danielle-nek. - mondtam. - Bár Én a helyedben szégyellném, hogy egy 17 éves lányról beszélgetek a haverjaimmal, aki nálam lakik és vigyáznom kell rá, de Te tudod. - rántottam vállat.
- Rosaly, esküszöm, hogy Danielle miatt könyörgöm! - sóhajtott. - Csak tudom, hogy utálsz és ezt nem akarom! Azt szeretném, hogy ha már a nővéredet utálod, legalább legyen valaki ebben a házban, akire barátként tudsz gondolni! - magyarázta.
- Olyan keserű sorsom van! - horkantottam.
- Rosaly! Könyörgöm! - sóhajtott. - Vettem neked valamit! - mondta.
- Á persze! Próbálj meg pénzzel megvenni! - bólogattam karba tett kézzel. - Abból van elég! Vagy esetleg énekelni is fogsz?!
- Kussolj már és gyere! - mondta.
- Nem megyek sehova. - mondtam határozottan.
- Oké. - vágta rá, majd felállt, a vállára dobott és a szobájába vitt.
- Tegyél le! - sikítottam rugdosódva.
- Később. - mondta nyugodtan, majd bevitt a szobájába és ledobott az ágyára.
Oké, ez aggodalomra adna okot, de megtartottam az érzelemmentes arcomat és néztem rá.
- Megtanítalak vezetni! - nézett rám karba tett kézzel.
- Csodálatos, de közlöm, hogy ittál! Nem is keveset! - néztem végig rajta.
- Nem most. - vágta rá. - Most egészen más miatt vagyunk itt.
- Elmondod, vagy már most tudod, hogy engem nem fog érdekelni és kimehetek?!
- Állj be a kádba! - mutatott a fürdőbe.
- Minek? - kérdeztem értetlenül.
- Csak gyere! - fogta meg a kezem, majd behúzott magával.
Beálltam a kádba, majd sóhajtva néztem rá.
- Na akkor gyerünk tüzecske! - mondta, mire sóhajtottam, majd felgyulladtam, ugyanis az már egészen jól ment, viszont ezen kívül nem tudtam irányítani. - Jó, lépj arrébb! - mondta, mire arrébb léptem és Ő is beállt.
- Fájni fog. - néztem rá.
- Nem fog. - mondta, majd hozzáért a kezemhez és Ő is lángolni kezdett.
Ja tényleg! Az ereje!
- Ennyi? - kérdeztem. - Nagyon ügyes vagy, mindketten lángolunk!
- Fogd meg a kezem! - mondta és felém nyújtotta, mire tettem amit mondott.
Ahogy összeért, sercegett és kis parázsdarabkák repültek a levegőbe. Oké, ez elég jó volt, de úgy tettem, mint akinek cseppet sem tetszik.
- Tudod így sokkal inkább látszanak az érzelmeid, például Te most zavarban vagy. - mondta vigyorogva.
- Miért lennék? - engedtem el a kezét.
- Mert a kezemet fogtad. - vigyorgott rám. - Most, hogy nem fogod, már nem vagy.
- És ezt Te miből gondolod? - kérdeztem.
- Abból, hogy ha zavarban vagy, nagyobb lesz a lángcsóva a tested körül. - magyarázta. - És ha ezt csinálom! - fogta meg a kezem, majd egy puszit nyomott rá, majd vigyorogva nézte a reakciómat.
Nem voltam zavarban, viszont az előző jelenség megismétlődött.
- Ne próbáld megjátszani, hogy nem igaz! - vigyorgott.
- Pedig rohadtul nem érdekelsz! - húztam el a kezem. - Utállak. - mondtam, mire közelebb lépett hozzám és egyik kezével a fejem mellett megtámaszkodott a csempén.
- Ne hazudj! - vigyorgott, mire hátrébb léptem, így a csempéhez értem.
Még közelebb hajolt és még közelebb...
Végre eljött a hétvége, péntek este van! Boldogan vágtam le a táskámat az ajtó mellé, majd beljebb léptem és Louis haverjainak a hangját hallottam.
Kérlek, mondd hogy képzelődöm és hülye vagyok! - imádkoztam magamban, majd lerúgtam a cipőmet.
Beléptem a nappaliba és nem! Miért is lenne szerencsém?! Hiszen Én már csak Én vagyok!
- Szia Rose! - mondták egyszerre és közben az egyiknek egy chips darab esett ki a szájából.
Körbe néztem és mindenhol sörös dobozok és üvegek, pár üres és rengeteg teli, chipsek, meg mártások hozzájuk, a földön pedig minden amit ettek-ittak.
- Helló. - sóhajtottam, majd inkább nem ültem le.
- Mi ez az unottság? - mosolygott rám Louis.
Hát nem az az álmom, hogy vele és a haverjaival focimeccset bámuljak!
- Engem ez rohadtul nem érdekel. - rántottam vállat.
Arról nem beszélve, hogy olyan hangos, hogy szétmegy a fejem! Mármint ugye nekik annyira nem, de nekem?! Már bocs, de ha tudja Louis, hogy mennyire jó a hallásom, legalább nem üvöltetné ezt a csodálatos sportközvetítést!
- Most felmész a szobádba, külön és egy jó darabig nem látunk? - nézett rám Louis.
- Pontosan. A legközelebbi időpont a holnap! - mondtam, majd felmentem.
Előkaptam a mamám naplóját és azt kezdtem olvasni.
"Annyira csodálatos ez a fiú! Annyira tökéletes! Tökéletes arányban rossz, titokzatos és kedves és törődő. Soha nem találkoztam nála jobb emberrel. Rengeteget foglalkozik velem, vigyáz rám és megért. Már teljesen biztos vagyok benne, hogy szerelmes vagyok, sőt már a rajongója lettem! Olyan édes és közben férfias is. Gyengéd, de határozott."
Ilyen lehet szerelmesnek lenni... Tökéletesekkel Én is találkoztam, egy házban élek velük... De ha Louis-t veszem példának: nem igazán rossz, vagy titokzatos, inkább kedves és túlzottan törődő, túlságosan vigyáz rám, de nem ért meg és teljesen biztos vagyok abban, hogy nem vagyok belé szerelmes!
Óvatosan tettem vissza a könyvet az ágyam alá, majd gondolkozni kezdtem.
Soha nem voltam még szerelmes, de nem is vagyok az a típus, aki egyik napról a másikra belezúg valakibe. Igazából csak sodródom az élettel, mást nem igazán csinálok. Ja de! Utálok itt lakni és mindenkit aki itt van. Elég keserűen hangzik, de ez az igazság.
Végül úgy döntöttem, hogy lemegyek... nem kellett volna.
- Jó csaj, de ha mindenkit utál maga körül, kinek kell? - röhögött Tim. - De jó a segge.
- Teljesen más mint Danielle... - mondta valaki, akinek nem tudtam a nevét.
- Olyannak tűnik, akit könnyen megszerzel egy buliban. - röhögött azt hiszen Stan...
- Tuti szűz. - röhögött Louis.
Én szó nélkül vonultam át a nappalin a konyhába.
- Baszd meg! - káromkodott Louis, mire elmosolyodtam.
Elővettem egy jégkrémet, majd azt kezdtem enni.
- Rose... - nyitott be Louis, mire rá pillantottam. - Ne vedd magadra mi csak...
- Nem veszem. - rántottam vállat érzelemmentesen, majd felültem a pultra.
- Tudom, hogy megjátszod és rohadtul megbántottalak vele. - nézett rám.
- Csak az tud megbántani, akit szeretek. - mondtam, majd rá pillantottam. - Azt az embert, akinek a nyakába szórtak, hogy őrködjön felettem és változtasson meg, na azt nem fogom szeretni soha, akármilyen jó arc lehet amúgy.
- Miért nem tudsz úgy rám nézni mint egy barátra? - sóhajtott és megtámaszkodott mellettem a pulton.
- Mert a barátaimat Én választom és nem 7 évvel idősebbek nálam. - pillantottam rá.
- De ha már muszáj elviselned, sokkal jobb lenne, ha esetleg barátként néznél rám és nem úgy, mint valakire aki neked dirigál. Akkor talán nem is viselkednék úgy, mint az apád. - magyarázta.
- Miért akarod annyira, hogy közeledjek feléd?! - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Mert tudom, hogy jó arc vagy és intelligens! Vagány vagy, de okos is, bátor, pimasz és különleges. - magyarázta. - A múltkor tök jól elbeszélgettünk, mert nem úgy gondoltál rám, mint a 24 éves srácra, aki a nővéred pasija, hanem mint egy haverodra.
- Mivel gördeszkával jöttél utánam, aztán nem papoltál arról, hogy borzasztó vagyok amiért csak úgy leléptem, ráadásul cipő nélkül, hanem laza voltál. - rántottam vállat.
- Akkor menjünk gördeszkázni. - vágta rá.
- Nem megyek veled sehova. - mondtam, majd leugrottam a pultról és mikor kiléptem volna Louis megint megszólalt.
- Megint a hozzáállásod a probléma! - horkantotta.
- Csak simán nem bírom, ha kibeszélnek. - vágtam rá mérgesen, majd felmentem és bevágtam magam után a szobám ajtaját.
Bekapcsoltam a tv-t, majd azt néztem, de valójában nem figyeltem rá, így fel se fogtam, hogy mit is nézek, csak úgy ment. Közben csak úgy ültem az ágyon és a fagyit ettem.
Hallottam, hogy valaki kopog.
- Húzz innen. - mondtam.
Természetesen kinyílt az ajtó és Louis belépett.
- Kínai?! - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel. - Fordulj vissza és pá! - intettem az ajtó felé.
- Rose... - ült le mellém sóhajtva.
- Hát Te esküszöm idióta vagy! - nevettem el magam erőltetetten.
- Ne csináld már! - nézett rám.
- Akadj le rólam! - néztem rá mérgesen. - Esküszöm, hogy bezárkózom a fürdőbe!
- Rosaly, kérlek ne haragudj rám! - nézett rám könyörgően.
Nagyon aranyos volt, ezt be kell vallani, de meglepett, a becenevem.
- Rosaly? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Ha nem tetszik, nem foglak így hívni! - mondta.
- Egész jó. - bólintottam.
- Kérlek! - könyörgött. - Esküszöm, hogy hazaköltöztetlek, csak ne utálj!
- Azt akarod, hogy ne mondjam el Dani-nak, ugye? - nevettem el magam.
- Mi? - kérdezte értetlenül.
- Leszarod, hogy szeretlek-e, csak ne mondjam el Danielle-nek. - mondtam. - Bár Én a helyedben szégyellném, hogy egy 17 éves lányról beszélgetek a haverjaimmal, aki nálam lakik és vigyáznom kell rá, de Te tudod. - rántottam vállat.
- Rosaly, esküszöm, hogy Danielle miatt könyörgöm! - sóhajtott. - Csak tudom, hogy utálsz és ezt nem akarom! Azt szeretném, hogy ha már a nővéredet utálod, legalább legyen valaki ebben a házban, akire barátként tudsz gondolni! - magyarázta.
- Olyan keserű sorsom van! - horkantottam.
- Rosaly! Könyörgöm! - sóhajtott. - Vettem neked valamit! - mondta.
- Á persze! Próbálj meg pénzzel megvenni! - bólogattam karba tett kézzel. - Abból van elég! Vagy esetleg énekelni is fogsz?!
- Kussolj már és gyere! - mondta.
- Nem megyek sehova. - mondtam határozottan.
- Oké. - vágta rá, majd felállt, a vállára dobott és a szobájába vitt.
- Tegyél le! - sikítottam rugdosódva.
- Később. - mondta nyugodtan, majd bevitt a szobájába és ledobott az ágyára.
Oké, ez aggodalomra adna okot, de megtartottam az érzelemmentes arcomat és néztem rá.
- Megtanítalak vezetni! - nézett rám karba tett kézzel.
- Csodálatos, de közlöm, hogy ittál! Nem is keveset! - néztem végig rajta.
- Nem most. - vágta rá. - Most egészen más miatt vagyunk itt.
- Elmondod, vagy már most tudod, hogy engem nem fog érdekelni és kimehetek?!
- Állj be a kádba! - mutatott a fürdőbe.
- Minek? - kérdeztem értetlenül.
- Csak gyere! - fogta meg a kezem, majd behúzott magával.
Beálltam a kádba, majd sóhajtva néztem rá.
- Na akkor gyerünk tüzecske! - mondta, mire sóhajtottam, majd felgyulladtam, ugyanis az már egészen jól ment, viszont ezen kívül nem tudtam irányítani. - Jó, lépj arrébb! - mondta, mire arrébb léptem és Ő is beállt.
- Fájni fog. - néztem rá.
- Nem fog. - mondta, majd hozzáért a kezemhez és Ő is lángolni kezdett.
Ja tényleg! Az ereje!
- Ennyi? - kérdeztem. - Nagyon ügyes vagy, mindketten lángolunk!
- Fogd meg a kezem! - mondta és felém nyújtotta, mire tettem amit mondott.
Ahogy összeért, sercegett és kis parázsdarabkák repültek a levegőbe. Oké, ez elég jó volt, de úgy tettem, mint akinek cseppet sem tetszik.
- Tudod így sokkal inkább látszanak az érzelmeid, például Te most zavarban vagy. - mondta vigyorogva.
- Miért lennék? - engedtem el a kezét.
- Mert a kezemet fogtad. - vigyorgott rám. - Most, hogy nem fogod, már nem vagy.
- És ezt Te miből gondolod? - kérdeztem.
- Abból, hogy ha zavarban vagy, nagyobb lesz a lángcsóva a tested körül. - magyarázta. - És ha ezt csinálom! - fogta meg a kezem, majd egy puszit nyomott rá, majd vigyorogva nézte a reakciómat.
Nem voltam zavarban, viszont az előző jelenség megismétlődött.
- Ne próbáld megjátszani, hogy nem igaz! - vigyorgott.
- Pedig rohadtul nem érdekelsz! - húztam el a kezem. - Utállak. - mondtam, mire közelebb lépett hozzám és egyik kezével a fejem mellett megtámaszkodott a csempén.
- Ne hazudj! - vigyorgott, mire hátrébb léptem, így a csempéhez értem.
Még közelebb hajolt és még közelebb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése