2016. június 11., szombat

4. rész - Utálom az életem!

Rájöttem, hogy nem lehetek jóban se Louis-val, se a haverjaival, se Danielle-l. A lényeg, hogy minél hamarabb hazajussak és ne kerüljek a média elé és ha mindenki rájön, hogy utálok itt lenni, talán hazaköltözhetek.

Reggel Danielle hangjára ébredtem. Morogva keltem ki az ágyból, majd az ajtóhoz trappoltam.
-   Mit akarsz? - nyitottam ki dühösen.
-   Készülődj, mert megyünk reggelizni! - mosolygott.
Én konkrétan az arcára csaptam az ajtót, majd elkezdtem készülődni. Mikor készen lettem, unottan mentem le.
-   Jó reggelt Rose. - mosolygott rám Louis.
-   Jó lenne, ha nem kéne a képeteket bámulnom. - vágtam oda flegmán.
-   Gyere, egy tök jó helyre megyünk. - mosolygott rám Dani.
Fúj, ezek nem tudják felfogni, hogy nem érdekel az undorítóan boldog képük?! Nem vagyok kíváncsi a vidámságukra, sem annak okára! De komolyan, ezek betegesen boldogok mindig! Ki kéne vizsgáltatni Őket!
Felkaptam a tornacipőm, majd eszembe jutott, hogy Én nem fogok velük gyalogolni! Felrohantam a szobámba, előkaptam a gördeszkámat, a telefonomat és a fülhallgatómat, majd leszaladtam.
-   Mehetünk! - vigyorogtam.
Természetesen ahogy kiléptünk az ajtón, fotósok támadtak meg.
-   Idióták! - horkantottam, majd a fülembe tettem a fülhallgató és lazán utat vágva magamnak, elgurultam a csoport között, ugyanis nem Én érdekeltem Őket.
Nevetve néztem, ahogy Louis és Danielle elég feszülten átkelnek köztük. Igazán szórakoztató volt.
Hirtelen jött egy SMS-em.
"Koccanunk??" - írta Ellie, mire elmosolyodtam.
"Éppen reggelizni megyünk a sztárokkal :D de gyere Te is!"
"A szokásos?" - értette az étteremre.
"Biztos" 
Nem írt többet, mi pedig elindultunk. Egész úton a nyomunkban voltak fotósok, ami engem nem igazán zavart, hiszen Én se zavarom őket! Rólam úgysem írnak, nem tudják ki vagyok, így nem törődnek velem. Mikor megérkeztünk, Ellie már ott volt.
-   Szia! - vigyorogtam rá.
-   Szia! - vigyorgott, majd megölelt.
Beültünk, majd a csodálatosan romantikus reggelijükön mi ketten végig hülyéskedtünk. Sikerült egy kis rántottát a falra kennünk és valakit megdobtunk egy zsömlével, de nem vette észre.
-   Lányok, viselkedjetek! - szólt ránk Danielle.
-   Asszem, kint fogunk viselkedni! - nevetett Ellie, majd felrántott és röhögve mentünk ki.
-   Nézd azt a csapat galambot! - mutattam rájuk vigyorogva. - Te ráülsz a gördeszkára Én, pedig belöklek közéjük! - vigyorogtam.
-   Benne vagyok! - röhögött, majd pacsiztunk.
Ezzel tökéletesen el voltunk, amíg az álompár ki nem lépett és ki nem szúrták, hogy mi mennyire jól el vagyunk, majd egy szigorú pillantással elrontották a bulinkat.
-   Gyere! - húztam le magam mögé Ellie-t, így már ketten ültünk rajta, majd a kezemmel ellöktem magam Louis lábáig, amibe belekapaszkodtam, de rögtön megállt.
-   Ugye ez most nem komoly? - nézett rám lenézően.
Én vigyorogva fogtam meg a kezét, mire elmosolyodott, majd vonszolni kezdett minket.
-   Nem szeretnél énekelni is nekünk? - nevettem, mire Louis olyan "ugye ez most nem komoly?!" fejjel nézett rám. - Jól van, csak kérdeztem! - vigyorogtam rá.
-   Azt hittem nem barátkozol velem. - mondta, de nem nézett hátra.
-   Nem is. - ráztam a fejem vigyorogva. - Ellie-vel barátkozom, téged csak nem utállak ANNYIRA! - emeltem ki a végét, mire elnevette magát.
-   Tudom, hogy bírsz. - jelentette ki.
-   Rosszul tudod kedves nagyképű Tomlinson.
-   Hát oké. - mondta vigyorogva, majd elengedte a kezem és ellökött minket hátra.
-   Van egy jó ötletem! - pattantam fel vigyorogva, majd Ellie középre ült és Én mögé léptem, majd meglöktem, mire előre gurult.
Ezzel igencsak jól elvoltunk, amíg nem ért el egy buckát és nem borult fel. Nevetve húztam fel a földről, majd kitalált egy okosat.
-   Taníts meg gördeszkázni! - vigyorgott rám.
-   Jó. - vigyorogtam. - Állj rá! - böktem a deszkára, mire ráállt. - És menj! - mondtam, majd meglöktem a csípőjénél, mire legurult egy darabig, majd rám nézett.
-   Kösz, már annyira profi vagyok! - röhögött.
-   Na, gyere! - fogtam meg a kezét, majd megvártam Louis-t és Danielle-t és úgy vonszoltam magam után Ellie-t.
-   Mi a jó ebben? - röhögött Ellie.
-   Ha gyorsabb vagy, izgalmasabb! - mondtam vigyorogva.
-   Akkor fuss! - röhögött.
-   Ch, persze! - forgattam a szemem, majd mögé léptem és meglöktem.
Megláttam, hogy sikerült pontosan egy arra haladó autó felé löknöm, mire utána rohantam és lerántottam a gördeszkáról, így mindketten hátra estünk.
-   Bocsi... - mosolyogtam rá, mire elnevette magát, majd Én is és egyre jobban nevettünk.
Talán az tetszett mindkettőnknek, hogy a másik nem néz hülyének, nem haragszik.
-   Rose? - szólt hozzám kérdőn, de mosolyogva Ellie, de nagyon halkan, szinte súgva.
-   Igen? - kérdeztem halkan Én is mosolyogva.
-   Sose volt még ilyen jó barátnőm. - súgta mosolyogva.
-   Sose volt még barátnőm. Senki, aki megértett volna. - súgtam mosolyogva, majd óvatosan megfogtam a kezét és megszorítottam.
-   Most úgy nézhetünk ki, mint egy leszbikus pár. - mondta, majd hangosan felröhögtünk.
-   Nem kelnétek fel? - sóhajtott Louis, de egy kis mosoly megbújt az arcán.
-   Gyere! - rántottam fel a betonról Ellie-t, majd hazáig beszélgettünk és jól elvoltunk.
Mikor hazaértünk elbúcsúztunk Ellie-től, majd beléptünk a házba. Lerúgtam a cipőmet, majd az út közepén hagyva robogtam fel az emeletre.
Rögtön előkaptam egy könyvet, majd a nagymamám naplóját és olvasni kezdtem, de azért beleolvastam az előző pár sorba, hogy azért képben legyek.

"Igazán csábító volt a mosolya, annyira, mintha gyakorolta volna otthon a tükör előtt. 
Bár pontosan tudtam, hogy semmi gondja nem akadhatott a leckével, hiszen meglepően okos, azért belementem. 
-   Akkor gyere. - mosolygott, majd a hozzám közelebb eső karját lazán átdobta a vállamon. 
Teljesen elvörösödtem a tettére és lehajtottam a fejem. Nagyon jól esett, hogy ezt tette, de azért imádkoztam érte, hogy senki ne lásson meg minket. 
Egy fejjel minimum magasabb volt nálam és ez is dobott a tökéletességén. 
-   Miért nem jöttél ma? - kérdeztem halkan és a hangom kissé félénknek tűnhetett. 
-   Nem volt kedvem. - rántott vállat lazán mosolyogva. - Egyébként semmi bajom. 
-   És a szüleid megengedték? - néztem fel rá félve. 
-   Egyedül élek. - nézett le rám mosolyogva, majd kacsintott. 
Igazán meglepett ez, meg nem is. Meglepett, mert azért egy középiskolás fiú még nemigen lakik egyedül, de mivel Oliver-ről volt szó, nem lepett meg. Nála érdekesebb embert a földön nem láttam. 
-   Szeretsz egyedül élni? - kérdeztem, majd rögtön szidni kezdtem magam gondolatban, hiszen ennél nagyobb badarságot nem is kérdezhettem volna! Nyilván jó, különben nem lakna egyedül! 
-   Igen, de azért néha rossz a magány. - mondta és egy halvány mosollyal ajándékozott meg. - De felvidít, ha hozzád hasonló vendégek látogatnak meg! - mosolygott rám, mire szégyenlősen mosolyogva pillantottam a földre. 
Azért nem ilyen vagyok, de Oliver egyszerűen annyira tökéletes és tekintélyt parancsoló, ráadásul tökéletesen néz ki... 
-   Ezt add ide, elég nagy bunkó vagyok, hogy Te cipeled! - vette el a táskámat, mire elmosolyodtam. 
-   Köszönöm. - mosolyogtam rá. 
-   Ez természetes. - mosolygott rám. - Linda hercegnő! - hajolt meg viccesen, mire elnevettem magam. 
-   Aranyos vagy... - csúszott ki a számon, majd leplezve az előző mondatomat az útra pillantottam. 
Óvatosan pillantottam vissza rá. Nagy mosoly ült az arcán, majd egy nagy, sötét háznál befordultunk. Benyitott, majd letette a táskámat. 
-   Gyere! - fogta meg a kezem óvatosan, majd a fa lépcsőn felfelé lépkedtünk. 
A második ajtón benyitott. A szoba otthonosan volt berendezve, de azért látszott a "hatalmas tisztaságon", hogy egy tini fiú lakik itt. Az asztalról elvett egy gyufásdobozt és újra a kezem után kapott, majd leültetett az ágyra és Ő is leült velem szemben. 
-   Mutatok valamit, de nem mondhatod el senkinek! - mutatta fel a mutató ujját, mire bólintottam. 
Meggyújtotta a gyufa szálat és mosolyogva tette a tenyerére. Semmi fájdalom nem látszott az arcán, sőt meggyulladt a tenyere, majd a másikat is felemelte és rá pillantott, majd az meggyulladt, de nem ért össze a két keze. 
-   Hogyan? - néztem rá döbbenten. 
-   Sok embernek vannak ilyesmi erői. - mosolygott rám biztatóan. 
Elmosolyodtam, hiszen tetszett ez az egész, ahogy az is, hogy ilyet is tud. Óvatosan, félve nyúltam a csuklójához, ami nem égett. Éreztem a forróságot a kezemen, de nem törődtem vele, csak óvatosan vezettem kezel egymáshoz két tenyerét, majd mikor a kettőt összeillesztettem egy lángcsóvává vált. 
Ő rám mosolygott mint egy kislányra, majd hirtelen összecsapta a két tenyerét és emiatt kialudt. Óvatosan nyúltam a kezeihez, majd megvizsgáltam mindkét irányból. Semmi sérülés, vagy nyom. Ő megfogta a kezeimet, majd a szájához húzta őket és mindkettőre egy-egy finom csókot nyomott." 

Elállt a lélegzetem. Nem tudtam felfogni ezt az egészet, majd hirtelen sikítottam egyet, majd kiugrottam az ágyból, a naplót az ágy alá rúgtam, majd lerohantam, bár közben majdnem leestem a lépcsőn.
-   Minden oké? - nézett rám Danielle a kanapéról, akin csak egy melltartó volt és fölé volt tornyosulva Louis, akiről szintén hiányzott a póló.
-   Nem! - vágtam rá idegesen, majd elfintorodtam. - Duplán nem!
-   Miért sikítottál? - kérdezte Louis.
-   Mert egy hazugságban élek! - vágtam rá. - Egy rohadt jó pasi miatt ilyen szar az életem, aki lehet, hogy él és elég öreg, de valószínű már meghalt. Vagyis akkor már valószínű annyira nem jó pasi, mint régen volt, de... - hadartam össze-vissza. - Ráadásul biztos vagyok benne, hogy nem akarok itt lenni. - fintorodtam el. - Vagyis most teszek is ez ellen és rohadt gyorsan eldzsalok! - mutattam az ajtóra, majd megindultam felé.
Aztán rájöttem, hogy valójában nincs senki akivel megoszthatnám ezt a tényt, csak a szüleimet vonhatnám kérdőre, de Ők meg nem tudhatják, hogy nekem van erőm, mire ideges lettem. Levágtam a cipőmet idegesen, majd elkiabáltam magam.
-   Utálom az életem! - kiabáltam, majd betrappoltam a nappaliba, ahol a két félmeztelen kb. fel se fogták, hogy itt járkálok.
Hirtelen idegből belerúgtam a falba, ami rohadtul fájt.
-   És eltört a nagylábujjam! - dühöngtem tovább, majd leesett az egész és kissé lenyugodva fordultam a tökéletes pár felé. - De az is lehet, hogy nem vagyok Campbell!
-   Mondd, ezek hogy jönnek? - kérdezte Louis.
-   Nem vagyok hülye, van bizonyítékom, de nem mondom el! - vágtam rá. - De ha Én nem vagyok Campbell, akkor Te sem! - mutattam Dani-ra. - Tehát úgy is a nővérem vagy! Kivéve, ha...- gondolkoztam tovább.
-   Rosa, egy apánk van! - mondta Danielle komolyan.
Én lehuppantam a fotelbe, majd az egyik ujjammal megtámasztottam az államat és a semmibe meredtem.
-   A francba... - motyogtam magamnak.
-   Nem értem mi bajod velem! - mondta Danielle könnybe lábadt szemekkel.
-   Ne bőgj, nálam nem érsz el vele semmit! - állítottam le ridegen.
-   Te hogy beszélhetsz így a saját testvéreddel?! - mondta Louis mérgesen, mire ideges lettem. - Szeret téged! - mondta és ezt már fájdalmasan hangosan hallottam, mire rájöttem, hogy pillanatok választanak el attól, hogy felgyulladjak, ugyanis éreztem, ahogy a bőröm forrósodik.
-    Baszd meg Louis! - kiabáltam, majd felpattantam és rohantam a pincébe és bezárkóztam abba a titkos pincébe, majd rögtön lángolni kezdtem.
A földre estem és sírva fakadtam. Minden szavukat úgy hallottam, mintha a fülembe üvöltenének.
-    Mi volt ez?! - hallottam Danielle sírós hangját.
-    Nem tudom...- motyogott Louis. - Szerintem meg kéne nézni...
-    Akkor csak még dühösebb lenne! - mondta a nővérem.
-    Igazad van. - bólintott Louis.
Nem tudom, mit lehet ebben az egészben ennyire szeretni. Nekem rohadtul fájt és cseppet sem találtam élvezhetőnek főleg a fülem miatt.
Pár perc múlva meghallottam Louis és Danielle lihegését és nyögéseit.
Nehezen, de felálltam és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy most azonnal felgyújtom az egész házat, majd eszembe jutott Oliver-nek hogyan sikerült kezelnie ezt, de Én hiába tettem amit Ő, vagy próbáltam irányítani semmi. Zokogva kucorodtam össze a földön és összeszorítottam a szemem. Nem tudom, mire vártam, valójában leginkább arra, hogy vége legyen, de egyszerűen semmi. Ugyanúgy minden mozdulat zaját, minden suttogást, az egész utca zaja a fejemben volt és nagyon fájt már.
Valahogy kerestem a kijáratot ebből az egészből, de semmi. Egyszerűen már gondolkozni se tudtam, annyira üvöltött minden a fejemben, főleg Louis és Danielle hangjai. Hisztérikusan sikítottam egyet, ami nekem fájt a legjobban, de semmi. Erőt vettem magamon és felálltam, majd le akartam törölni a könnyeimet, de nem bírtam. Nem mertem hozzáérni magamhoz. Csöndben érintettem meg egyik kezemmel a másikat és meglepetten fogadtam, hogy nem fájt. Hallottam a bőröm halk sercegését, majd hirtelen mint a villámcsapás múlt el az egész. A hallásom csak rendesen volt erős, vagyis minden zaj sokkal elviselhetőbbé vált. Csöndben léptem ki.
Mellkasom rendezetlenül emelkedett, hol gyorsan kicsiket szuszogtam, hol szinte sóhajtottam. A tenyerem izzadt és a szívem is vadul kalapált. Nem tudtam mit tenni ez ellen, csak csöndben szenvedtem.
Bementem a szobámba, majd nagyra nyitottam az ablakot és elé ülve szuszogtam. Lassan jobban lettem és elmosolyodtam.
Ez kibaszott szar volt, öngyilkos leszek! - gondoltam, mégis mosolyogtam, majd nyílt az ajtóm.
-   R...- mondta volna Louis, de közbe vágtam.
-   Ne! - vágtam rá.
-   É... - megint közbe vágtam.
-   Nem érdekel! - vágtam rá.
-   Befejezhetnék egy monda...- mondta, mire közbe vágtam.
-   Nem. - vágtam rá.
-   Rose! - kiabált rám idegesen.
-   Ne akard, hogy felgyújtsam a házad! - mutattam fel a mutató ujjam.
-   Nyugi! - tette a kezeit az arcomra, mire ellöktem onnan.
-   Nincs szükségem bébicsőszre! - dühöngtem. - Nem akarok itt lakni, utálom a nővérem, téged és mindenkit! - kiabáltam, majd elkapta a karom és érezte, hogy forrósodik a bőröm, mire betolt a fürdőbe, letépte a zuhanyfüggönyt, mire csöndben beültem a kádba és hirtelen lángra kaptam.
Itt nem tudtam mit felgyújtani, vagy megpirítani. Csak ültem hátradőlve, a lábaimat kényelmesen elhelyezve és Louis-ra néztem.
-   Rohadtul fáj ez Danielle-nek. - mondta, mire előtört egy könnyem.
-   Tényleg?! Az nem fájt, amikor a húgát leszarta és csak is a karrierére koncentrált?! - néztem a szemébe keserűen. - Közlöm, hogy sose volt velem senki, aki elmondta volna, hogy milyen nővé válni! Anya is leszart, mert a tökéletes Danielle éppen szerepeket gyakorolt! - mondtam mérgesen.
-   Miért nem mondod meg neki, hogy ez a baj? - kérdezte tőlem sóhajtva.
-   Mert felőlem most már a csillagokat is lehozhatja, nem fog érdekelni. - rántottam vállat, majd hirtelen elaludt a tűz a testemen. - Ja és ez beteg! - néztem rá a bőrömre mutatva idegesen.
-   Ez a hangulatodtól változik még, de ha gyakorolod menni fog irányítani. - mosolygott.
-   Nem vicces! - mondtam, majd sóhajtottam.
-   Mit gondolsz, lejössz anélkül, hogy leégesd a házat? - nézett rám mosolyogva és leült a szőnyegre.
-   Azt gondolom, hogy idegesítő vagy! - néztem rá mérgesen.
-   Amúgy este vacsizni megyünk anyukáddal és jön egy haverom. - mondta.
-   Ne már! - csúsztam le a kádba, majd felgyulladtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
-   De igen, tehát úgy készülj! - mondta, mire bólintottam, majd kiment.
Estig semmit nem csináltam, csak tv-t néztem, majd szólt Louis, hogy készülődjek. A hajamat kontyba fogtam, felkaptam egy világos farmernadrágot, egy Batman-es pólót és természetesen egy Vans cipőt a kollekciómból. Gyorsan magamra kaptam egy pulcsit és a telefonomat zsebre téve lementem. Természetesen Én vártam a tökéletesékre. Mikor végre készen lettek, behuppantunk Louis luxusautójába. Unottan bámultam ki az ablakon, amíg meg nem érkeztünk.
Természetesen Anya azzal kezdte, hogy miért nem tudok normálisan felöltözni. Csak csöndben tűrtem, hiszen tudtam, hogy Én leszek az, akit az egész este alatt piszkál majd. Louis haverja, Oli mellé ültem. Furán nézett ki a srác, ugyanis kicsikét görbe volt a háta és fájdalmasan vékony volt, de talán az egész társaságban Ő volt az egyik legelviselhetőbb személy.
-   Rosalia, ugye hogy megszeretted az új otthonod?! - mosolygott rám Anya.
-   Nem. - morogtam halkan és tovább piszkáltam a salátámat, amit nem akartam megenni, de Anya megrendelte nekem.
-   Még mindig duzzogsz és világfájdalmad van?! - sóhajtott Anya a szemét forgatva.
Nem válaszoltam, csak láthatatlanul, az asztal alatt elővettem a telefonom és észrevétlenül írtam Johnny-nak.
Te miért nem jöttél erre a kínos vacsira?! 
Mert nem akartam részt venni benne :D 
Nem akarsz összefutni? :) 
Éppen úton vagyunk Apával Mekibe, elugrunk érted. 
Oké :D 
Elmosolyodtam, majd eltettem a telefonom.
-   Csak nem a barátodnak írogatsz! - mosolygott Anya.
-   Nem. - morogtam. - Nincs barátom Anya! - sóhajtottam.
-   De csak tetszik valaki a suliban! - mosolygott.
-   Nem. - ráztam a fejem.
Oli halkan kuncogott mellettem, mire rá pillantottam, majd elmosolyodtam. Szegény kérdőjel tartású srác, egész jó arc.
-   Mi bajod Rosalia?! - nézett rám mérgesen Anya.
-   Nincs bajom Anya. - néztem rá, majd elmosolyodtam.
Tényleg nem fájt, hogy piszkál. Megszoktam.
-   Akkor mégis miért kell a keserű arcodat bámulnunk?! - kérdezte idegesen.
Óvatosan pillantottam az ablak felé és megláttam az autónkat, pont tökéletes időzítés!
-   Már nem kell! - mosolyodtam el őszintén, majd felálltam és köszönés nélkül indultam meg ki.
Közben majdnem nekem jött egy pincér, akit egy ügyes mozdulattal kikerültem, majd kiléptem az ajtón. Mosolyogva borultam a bátyám ölelésébe, aki óvatosan megemelt.
-   Hiányoztál Te rossz! - vigyorgott.
-   Kikészítetted Anyádat? - ölelt magához mosolyogva Apa.
-   Ó, ha látnád! - nevettem. - Éppen majd felrobban!
-   Gyere Te borzalom! - nyomott puszit a fejemre Apa, majd beültem hátra hozzájuk a kocsiba.

* Louis szemszöge *
Oké, azért tényleg durva, amit Georganne művel. Tényleg szinte folyamatosan Rose-t piszkálta és igazából jó volt látni a fiatal lány arcán a hatalmas örömöt, amikor megölelte John-t és Johnny-t. 
-   Hogy gondolja?! - morgott Georganne.
-   Szerintem Ő cseppet sem kedveli ezt. - mondtam halkan és rá pillantottam. - Mármint úgy veszem észre, hogy nem szereti az ilyen helyeket, sem a hasonló dolgokat. Sokkal inkább szereti a családias helyeket. - magyaráztam.
-   Ez akkor sem ok arra, hogy szó nélkül elmenjen! - mondta.
De az elég ok, hogy a saját anyja folyamatosan piszkálja!
Legszívesebben megvédtem volna, ugyanis eléggé a szívemhez nőtt. Ha megértik, Ő egy nagyon aranyos, vicces és vagány csajszi, csak senki ne kérjen tőle olyan dolgokat, amiket utál.
A vacsora végéig már inkább csak bájcsevejt folytattunk.
Mikor hazaértünk, hangos nevetés szűrődött ki a konyhából, ami csak is Rose lehetett. Sose hallottam még ennyire őszintén és hangosan nevetni. Mind kíváncsiak voltunk rá, hogy mi hozta ki ezt belőle, ezért oda mentünk.
Éppen nagyban ugrált és próbálta elérni a fagyit, amit Johnny magasra tartott és röhögve nézte, ahogy az alacsony húga küzd érte.
-   Johnny! - nyafogott ugrálás és nevetés közben.
-   Állj meg egy kicsit! - mondta nevetve Johnny, majd kiszedte a kanalat a csokifagyiból, majd a fagyival bajuszt alkotott a húgának.
Rose nevetve könyökölt a pultra, majd elkomolyodott és úgy nézett az apjára.
-   Apa, valamit már rég el kellett volna mondanom. - mondta komolyan, majd Johnny, John és Rose egyszerre nevettek fel. - Innentől kezdve hívjatok Ross-nal. - nevetett Rose.
Ő volt az egyetlen, aki még nem vett észre minket. A hangulatuk kétségtelenül jobb volt, mint eddig a mienk, de Rose miatt mind mosolyogva figyeltünk.
-   Szerintetek elérem a nyelvemmel az orromat?! - vigyorgott az apjára és a bátyjára Rose, akarom mondani Ross.
-   Biztos, hogy nem. - rázta a fejét le nézve a kis csajszira Johnny.
-   Na, akkor figyelj! - vigyorgott a lány, majd küzdött egy kicsit, de sikerült neki.
-   Ezt gyakoroltad? - nevetett John a lányét nézve.
-   Persze! - nevetett a lány. - Néha nincs nálam zsebkendő és nincs más választás! - mondta, majd felröhögtek. - Na, add ide a fagyimat! - nézett a bátyjára szigorúan Rose.
-   Én csak vigyázok az alakodra! - nevetett Johnny.
-   Jó, de kell még egy kis arcszőrzet! - mondta nevetve, mire Johnny odaadta neki.
Evett belőle egy falatot, majd a sütő elé lépett, ugyanis abban egy kicsit látja önmagát. Próbált a kanállal az állára kenni egy kis fagyit, de nem nagyon jött össze neki.
-   Ez tök nehéz! - nevetett.
-   Ne szarozzál kislányom, nyúlj bele kézzel! - nevetett John.
-   Mármint fiad! - nézett rá "szigorúan", majd belenyúlt az egyik ujjával és egy szép kecskeszakállat alkotott magának, majd nevetve nézte magát a sütőbe és elkezdte a szemöldökét húzgálni, majd magára kacsintott és dobott egy puszit magának. - Megállapítom, hogy jó pasi vagyok! - röhögött.
-   Menjetek randizni! - röhögött Johnny.
-   Jó, csak előbb ki találom, hogy melyik énem jobb a másikhoz! - röhögött, majd megfordult és meglátott minket, mire ijedtében sikított.
-   Na, betojtál Ross? - röhögött John.
-   Soha! - vigyorgott az apjára. - De ideje lemosnom ezt a szart, mert kezdek ragadni! - nevetett, majd gyorsan lemosta.
-   Így visszagondolva ijesztő, hogy titeket otthon hagytunk. - nevetett John.
-   Hidd el, hogy minden rosszat Én találtam ki! - vigyorgott rá az apjára Rose.
-   Ebben nem kételkedtem! - ingatta a fejét mosolyogva. - Gyere Te sátán kölyke! - ölelte magához, mire Rose nevetett.
-   És mi volt mostanában a suliban? - nézett rá Georganne, mire Rose kuncogni kezdett, majd rám pillantott, majd a bátyjára és utoljára az apjára.
Igen, valószínű mi voltunk azok, akik tudtuk ezt. Én írtam ki és az már messziről látszott, hogyha nincs ott Dani, akkor John és Johnny a cinkostársai.
-   Semmi különös! - rántott vállat mosolyogva.
-   Mi volt ez a körbepillantás? - nézett rá az Anyja.
-   Egy férfi dolog! - mondta mély hangon Rose, mire elnevettük magunkat.
-   Nem voltál iskolában?! - nézett rá mérgesen Georganne.
-   Ne bántsd már! - szólt rá John, mire a nő szúrós pillantást vetett férjére és újra a lányukhoz szólt volna, de John megint megszólalt. - Ennyi idősen egy hónapban maximum kétszer mentem az iskolába, mert meleg volt. - rántott vállat vigyorogva John.
-   Kösz. - súgta szinte némán Rose, de mivel Őt néztem hallottam.
John vigyorogva ölelte magához.
-   Amúgy meg rábíztad a lányodra és Louis-ra! - szólt rá John. - Ha rosszat csinál, majd Ők beszélnek vele.
-   Nem kell engem rábízni senkire... - morgott volna, de John rá nézett.
-   Rose... - szólt volna rá, mire a lány aranyosan elmosolyodott.
-   Nem szóltam, szeretlek Apa! - ölelte meg kuncogva és az arcát az apja mellkasába fúrta.
-   Te olyan egy kis... - morgott volna John mosolyogva, de Rose megint közbe vágott.
-   Jól nézel ki, fogytál? - nézett fel vigyorogva az apjára, aki elnevette magát.
-   Nem, tőled lettem ilyen! - nézett rá mosolyogva. - Olyan kis sátán vagy, hogy még a húsomat is leszívod!
Rose elnevette magát.
-    Az egyetlen probléma, hogy szép is vagy, okos is és emellett szeretni való, de egyszer ha nem vigyázol börtönbe fogsz kerülni, mert a rendőrökre mosolyoghatsz majd ilyen szépen! - ingatta a fejét mosolyogva John a lányát nézve.
Oké, azért az biztos, hogy John rádöbbent, hogy Rose nem olyan rossz, ugyanis el volt szakítva tőle és nagyon hiányozhatott neki a lánya.
-   De kihozol. - vigyorgott.
-   Persze! - nevetett John. - Majd a pasid, vagy a férjed, vagy aki akar! Akkor már nem Én fogom védeni a kis segged!
-   Azt mondtad, hogy ha vőlegénnyel állítok haza, kitekered a nyakát és elrepíted messzire. - vigyorgott az apjára.
-   Ez a szabály egészen addig érvényben lesz, amíg azt nem mondom, hogy nincs. - vigyorgott a lányára.
-   Nem mintha ilyen veszély fenyegetne! - forgatta a szemét Rose. - Csak a sütőre szoktam kacsintgatni. - nevetett fel.
-   Téged ismerve, úgyis titokban fogod tartani, hogy összejöttél valakivel és majd egy évvel később kinyögöd! - forgatta a szemét Johnny.
-   Már most az ágy alatt tartom. - röhögött Rose.
-   Miért nem alszol még?! - viccelődött John.
-   Igazából tök szívesen aludnék. - nézett az apjára. - Bárhol, bármikor, bárkivel.
-    Az utolsót meg se hallottam! - csípte meg az oldalát Johnny.
-   Akkor miért nem alszol? - nézett le rá az apja.
-   Mert ha akkor aludnék amikor szeretnék, soha életemben nem kelnék ki az ágyból. - nevetett.
-   Miért lányom, ma mi az a rengeteg feladat, amit elvégeztél? - nézett le rá az apja.
-   Hát... nagyon semmi, de nem aludtam! - nevetett. - Vedd fel a telefonod! - nézett Danielle-re, aki értetlenül nézett rá, majd meghallottuk a csengőhangját.
Igen, valószínű, hogy Ő már azt is hallotta, ahogy csak rezeg a táskában.
A többiek értetlenül néztek Rose-ra.
-   Ezt hogyan? - kérdezte tőle Georganne.
-   Csak... - rántott vállat.
Jobb döntés volt, mintha magyarázkodni kezdett volna, az biztos.
Dani felvette a telefonját, majd kissé elvonult.
-   Megyek lezuhanyzom. - mondta Rose, mire az apja megállította.
-   És a fagyid? - nézett rá.
-   Megeheted. - rántott vállat.
-   De könyékig belenyúltál! - nevetett John.
-   Tiszta a kezem! - nézett az apjára. - Tényleg! - mondta, majd megnyalta, mire elnevettük magunkat Ő, pedig felszaladt.
-   Igazán vicces, hogy úgy viselkedik mint egy hajléktalan férfi! - morgott Georganne.
Hogy lehet, hogy egy anya ennyire nem érti meg a lányát?! Azt tökéletesen értem, hogy általában az Anya-fiú és az Apa-lánya kapcsolat szokott szoros lenni, de mintha nem is ismerné Rose-t.
-   Anya, hagyd! - legyintett Johnny. - Lehet, hogy későn érő típus, majd megkomolyodik és nőiesedik.
Szerintem pont erre nincs szüksége. Rosalia egy roppant szórakoztató és érdekes személyiség, bár valójában nem passzol igazán a családjába, mert azért valljuk be, Dani családja sokkal komolyabb mint az enyém. Rose-t sokkal könnyebben képzelném a húgaim közé.
Okos vagy Louis! - gondoltam. - Elviszed hozzájuk!
Igen, a fejemben lévő Louis-hang tényleg okos!
-   Mit szólnátok majd esetleg valamikor egy családi találkához? - kérdeztem mosolyogva.
-   Jó ötlet. - mosolygott rám John.
-   Igen, csak hol és mikor? - kérdezte Georganne mosolyogva.
-   Szerintem itt jó, nem? - kérdezte mosolyogva Danielle.
Ezt tervezgettük, amíg meg nem érkezett köreinkbe Rose.
-   És akkor majd Rose segít nekem főzni. - bólogatott mosolyogva Dani, mire Rose-ra néztem, akit rajtam kívül senki nem vett észre.
Felhúzta a szemöldökét és úgy nézte hátulról a nővére fejét, majd értetlen arckifejezéssel megrázta a fejét.
Én csak nevettem rajta.
Szegényt senki nem vette észre, majd körülnézett. Kb. mindenki keresztbe beszélt, ezért nagy volt a hangzavar, így a kicsi lányt senki nem vette figyelembe. Elvigyorodott, majd rám pillantott.
-   Fogd be a füled! - mosolygott rám, mire tettem amit mondott, majd sikított egy hatalmasat, mire mindenki rá nézett. - Igen emberek, itt vagyok! - vigyorgott büszkén, mire elnevettem magam. - Engem ki szervezget és miért?
-   Majd segítesz nekem holnap reggel főzni, ugyanis együtt ebédel a két család. - mosolygott rá Danielle.
Már előre sajnáltam a barátnőmet, hiszen Ő azért elég vidáman és izgatottan mondta, de biztos voltam, hogy Rose-nak semmi hasonló reakciója nem lesz.
Meglepetten vonta fel a szemöldökét.
-   Mármint a Te családod, meg Ők? - nézett rám, mire bólintottam. - Atya ég... - motyogott a száját elhúzva. - Nem érek rá. - rántott vállat.
-   Mi jobb dolgod van, mint hogy együtt ebédelj a családoddal?! - nézett rá karba tett kézzel Georganne.
-   Őszintén? - kérdezte. - Bármi. - vágta rá. - Ráadásul tudtommal csak Campbell vagyok... - célzott arra, hogy nem tartozik az Én családomba.
-   Még. - mondtam, mire rám nézett.
-   Ne fenyegess! - nevetett, majd elkomolyodott. - De komolyan, ezen Én nem veszek részt! - rázta a fejét.
-   Mégis miért? - nézett rá mérgesen már az apja is, de azért fele olyan mérges sem volt, mint az anyja.
-   Mert nem kellek?! - rántott vállat. - Tudtommal ez nem egy szerelmi háromszög, így sehogy sem vagyok benne!
-   De igen, mert a húgaim is eljönnek Te meg Dani húga vagy. - néztem rá, majd elvigyorodtam.
Amolyan "azt hiszed okos vagy?!" vigyor került az arcára.
-   Oké, a saját családomat ismerem, veled nincs túl szoros kapcsolatom... - érvelt.
-   De Dani-val igen. - mondtam és teljesen biztos voltam benne, hogy a szülei előtt nem mer bunkózni Danielle-l.
-   Ja, biológiailag. - vágta rá.
Szinte hallani lehetett, ahogy Danielle, John és Georganne szíve egyszerre reccsen hangosan. Johnny inkább ideges lett.
-   Rosalia Rune Campbell! - kiabált rá mérgesen az anyja, de a lány rezzenéstelen arccal tűrte.
Látszott rajta, hogy teljesen hozzá van szokva ehhez a hangnemhez. Nem zavarta, hogy így beszél vele az anyja, az sem, hogy a nővére a sírás határán van és még az sem, hogy a bátyja és az apja sem néz rá már olyan szeretetteljesen.
-   Hogy mondhatsz ilyet a nővéredre?! - kérte számon. - Szeret téged és nem vagy hajlandó elmondani, se neki, se nekem, de valójában senkinek, hogy miért haragszol rá! Meg sem próbálsz megbékélni vele! - kiabálta, mire Rose keserűen elmosolyodott.
-   Nem fogok hazudni. - mondta nyugodtan keserű mosollyal. - És ha ismernétek, tudnátok, hogy mi a bajom, de valójában egyikőtök se tudja, milyen vagyok! Sose leszek tökéletes! - vágta rá. - Nem leszek színésznő, ez biztos. Se orvos, se tudós. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi leszek! Ugyanis valóban nem vagyok tehetséges! Nyugodtan az orrom alá dörgölhetitek még százszor, hogy nincs barátom, hogy fiúsan viselkedem, hogy nem vagyok nőies, hogy nem vagyok okos, hogy nem vagyok jó gyerek és még ezerszer elmondhatjátok, hogy sajnáljátok, hogy nem tudok olyan lenni mint Danielle! - mondta elkomolyodva, majd kiette oldalra a kezét. - Csakhogy nem bánt! Rohadtul nem fák egyik sem! Nem vagytok büszkék rám?! Oké, hát ne legyetek! Szégyelltek? Hajrá! - nevette el magát. - És bevallom, örülök, hogy nem vagyok olyan mint Danielle, vagy Johnny. Kibaszott jó különcnek lenni!
-   Hogy beszélsz?! - kiabált rá mérgesen a anyja.
-   Mint egy undorító, részeg férfi? - nevetett. - Legyen! - rántott vállat. - Én büszke vagyok rá, hogy nem egy rohadt unalmas életet élek. Nem akarok megfelelni senkinek és semminek! Leszarom, hogy kinek tetszik a viselkedésem, ha jól érzem magam!
-   Az anyád vagyok és elvárom, hogy úgy viselkedj, ahogy neveltelek! - kiabált rá mérgesen Georganne.
-   Tudod mit? - mosolygott rá. - Tagadj le! - rántott vállat. - Nem fog zavarni, nyugodtan mondhatod, hogy nem ismersz és nem vagyok a lányod. Tudom, hogy szégyellsz. - rántott vállat, majd halál nyugodtan indult meg a bejárati ajtó felé, majd a kezébe kapta a bőrdzsekijét és a gördeszkáját a kezébe vette.
-   Mezítláb? - szólt utána a néma csöndet megtörve John.
-   Igen. - vágta rá, majd becsapta maga után az ajtót.
Mind kinéztünk az ablakon, hiszen azért érdekelt minket. Vagányan kapta fel a dzsekijét, majd a hajából kiszedte a hajgumit, majd az ujjai közt kifeszítve vigyorogva lőtte el valamerre, majd szétrázta tökéletesen megcsinált haját, egy rágót elő kapott a zsebéből, a szájába dobta és fújt egy lufit, majd felpattant a gördeszkára és kuncogva nézett le teljesen csupasz lábára, majd meghajtotta magát és nagy sebességgel elhaladt.
Nagyon szabad volt. Danielle-nél eltört a mécses, sírva fakadt.
-   Kicsim, ne sírj miatta! - ölelte magához Georganne.
Oké, azért nagyon is meglepett, hogy senkinek nem fordult meg a fejében, hogy utána menjen és kevés múlott rajta, hogy ne említsem meg. Nem bírtam a gondolatot, hogy egyedül van valahol. Tudtam, hogy belül bántotta Őt ez az egész.
-   Utána megyek. - jelentettem ki.
Valahol már úgy tekintettem rá, mint a húgomra.
-   Te? - nézett rám meglepetten Johnny. - Biztos vagy benne, hogy nem fog elküldeni melegebb éghajlatra?
-   Sokkal közelebb engedi magához Louis-t, mint engem. - mondta Dani szipogva.
-   Köszönöm. - mosolygott rám kedvesen Georganne.
Mondjuk ehelyett szerintem inkább a nyomában kéne lennie, de azért elmosolyodtam, majd lerúgtam a cipőmet és előkaptam az előszobából nyíló kis gardróbszobából a gördeszkámat.
-   Te is? - nézett rám Dani halvány mosollyal.
-   Biztos nem rossz, ha tetszik neki. - rántottam vállat mosolyogva, majd megindultam.

* Georganne szemszöge *
Megáll az eszem ezen a lányon! Mindig ilyen volt, de nagyon felidegesít! Nem szégyellem, viszont valóban nem vagyok büszke rá emiatt. 
Amikor John szólt, hogy megérkeztek kinéztünk az ablakon. Ott ült Louis mellett a házzal szemben a padkán. Olyanok voltak, mint két fiatal, akik a szülők háta mögött randizgatnak. Louis tökéletesen beszélgetett vele és mindent megadtam volna, hogy halljam mit beszélnek, majd Louis rágyújtott egy cigire, de nem jöttek be. Beszélgettek tovább. Valószínű arról lehetett szó, hogy Louis cigizik, ugyanis azt mutogatta, majd elnevették magukat. Louis óvatosan átölelte Rose vállát, aki a tipikus flegma arcával nézett rá, de ez Louis-t cseppet sem idegesítette úgy, ahogy általában engem szokott. 
Csak lazán összekócolta a haját, mire Rose hátra csapta azt, így már nem lógott az egész az arcába. Louis beszélt hozzá, de elpillantott a másik irányba, mire Rose beleszippantott a kezében lévő cigibe, ugyanis azzal a kezével ölelte át, amiben azt tartotta. Louis meglepetten nézett rá, majd Rosalia mondott neki valamit, amin a lányom el is nevette magát, majd huncut mosollyal Louis arcába fújta a füstöt.

* Rosalia szemszöge *
Louis sokkal inkább megért, mint a családom. Nem kezdett el kiabálni velem, amiért beleszippantottam a cigibe és látszott, hogy nem életemben először teszem, hiszen akkor kb. köhögő rohamot kaptam volna. 
-   Ne szokj rá! - mutatott rám.
-   Nem fogok. - bólintottam mosolyogva.
-   Anyád ki lesz akadva! - ingatta a fejét mosolyogva.
-   Oké. - rántottam vállat mosolyogva.
-   Lazán kezeled. - mosolygott.
-   Hozzászoktam. - rántottam vállat mosolyogva. - De azért ha kérhetem, ne köpj be neki!
-   Nem köpnélek, de az ablakból figyelnek. - mosolygott rám, majd elnevette magát.
-   Ez esetben...- mondtam, majd még egyet szippantottam a cigiből.
-   Rossz vagy. - nevetett, majd felálltam.
-   Biztosan úgy is nézek ki muffin-os pizsamában és bőrkabátban. - nevettem, mire elnevette magát. - Szerinted mit szólnának hozzá, ha részegen szédelegnék be?
-   Szerintem élve temetnének el. - nevetett, majd felállt.
-   Ugye megtanítasz kezelni ezt a hülyeséget, vagy be kell költöznöm a pincédbe. - néztem rá.
-   Megtanítalak. - mosolygott rám. - Aztán elviszlek majd egy menő helyre.
-   Oké. - bólintottam vigyorogva.
Mindketten bementünk.
-   Rosalia... - kezdett volna kiabálni Anya, de közbe vágtam.
-   Nem cigizek! - sóhajtottam.
-   Nagy szerencséd van! - nézett rám Apa is.